A napraforgók mindig a Nap felé fordulnak – az éltetőjük, növekedésük alapvető szükséglete. Napfürdőznek – a Nap melege rügyeket fakaszt és kivirágzik a napraforgó; láthatjuk a friss sárga szirmokat és a virágok kerek arcát. A zöld levelek, mint apró szívek, élettel telivé teszik a mezőt ahogyan hajladoznak a szélben.

Továbbra is a Nap felé néznek, még akkor is, ha felhők vannak az égen, csak akkor hajtják meg fejüket, amikor alázatosan várnak, hogy gazdájuk visszatérjen.

Aztán eltelik a nyár, a napraforgók elszáradnak – a sárga szirmok elhalványodnak, a levelek összeaszalódnak és a mező már nem olyan élettel teli – csak barna vázai az egykor fényes virágoknak. A fejük bár elnehezedett mégis mindig a Nap felé néznek – kitartóan.

Amíg úgy tűnik, hogy haldokolnak, mi tudjuk, hogy csak eljött az ideje, hogy magvakat hozzanak, amelyekből olajat sajtolhatunk ki.

Ez a folyamat számomra szép képe egy ideális útnak keresztényként. Nekünk is olyannak kellene lennünk, mint a napraforgóknak. Olyanok, akik mindig az Úrra figyelnek, és Felé fordulnak, az örök Világossághoz. Kitartóan mellette maradni, akkor is, amikor felhőket is látunk életünk kék egén; mert Ő mindig ott van – Isten, akárcsak a Nap, akkor is ott van, ha nem látjuk.

A növekedés és az érés elkerülhetetlen, ha az Ő jelenlétében maradunk és többet megtudunk Róla; alázatra indít minket, mikor látjuk, hogy Nélküle semmit nem tudunk tenni.

Aztán jönnek a gyümölcsök – a magvak, amelyek újra virágok lehetnek vagy összesajtolva olajat adnak. Az olaj a Bibliában a Szentlelket jelképezi – az Ő felkenése legyen rajtunk, ahogyan azt Jézus megígérte: ’erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek’ (ApCsel 1:8a).

A napraforgók egy értékes képet mutatnak nekünk arról, hogyan kellene élni az életünket az Úr világosságában. Legyünk napraforgók és fordítsuk arcunkat mindig Isten felé!