A szokatlanul enyhe ősz végi időben, egy teljesen átlagos, rohangálós napon pirosat kaptam a zebránál. Hirtelen feltámadt a szél, és a mellettem lévő fa elengedte néhány, még kapaszkodó levelét. A napsütésben fürgén pörgő levelek szépen leestek, és én kitartottam a kezem feléjük – és hopp, elkaptam egyet a tenyeremben. Úgy meglepődtem, hogy észre se vettem, hogy a lámpa zöldre váltott, így átkelhettem az úttesten. 

Aztán hazafelé elgondolkoztam ezen – milyen eséllyel kapsz el egy szélfútta, kiszámíthatatlanul mozgó falevelet? Arra gondoltam, hogy talán az Úr is így kap el bennünket, von magához közel: mi vagyunk a sárguló, fáradt levelek, amiket a szél – az élet – ide-oda taszigál, az Úr elkap és biztonságban tart.