Az év vége felé közeledve a munkahelyeken, de a személyes életünkben is elérkezik az idő egy kis összegzésre, visszatekintésre. Bár a hálaadás történelmi hagyomány Amerikában, személy szerint én jobban örülnék neki, ha a halloween-i szellemeskedés helyett inkább a hálaadás ünnepe terjedne el nálunk – legalább is annak a lényege: kifejezni a hálánkat, Istennek megköszönni mindazt, amivel megáldott minket. Mai blogcikkemben arra bátorítalak, amire az Ige is: Mindenkor hálát adjatok!

Nehézségből áldás

A hála kifejezésének fontos része, amikor mérlegre teszed mindazt, amit kaptál az életedben. Van, aki listát készít minden nap, hogy mi az, amiért hálás; ún. hálanaplót vezet, amiben összegyűjtheti a nap során őt ért pozitív élményeket, kedves gondolatokat, családja szeretetteljes megnyilvánulásait. Én is vezettem már ilyen naplót, de mindig az jutott eszembe, hogy mindig csak a jó dolgokat jegyzem fel, a kellemetlenségeket, megkörnyékező aggodalmakat nem – mert azért a nap végén csak nem mindenért vagyunk olyan hálásak, ugye? Annak idején Dávid pásztorfiúként biztosan nem örült annak, hogy a nyáját megtámadja a medve, vagy a farkas. Amellett, hogy Isten erőt, ügyességet és kegyelmet (!) adott neki, hogy legyőzze a fenevadakat, később ez a nehéz tapasztalat vezette el ahhoz a meggyőződéshez, hithez, hogy képes lesz legyőzni a filiszteusok óriását. József, miután sok szenvedést kiállt, bűntelenül bűnhődött, felismerte Isten célját és segíteni tudott sokakon, közöttük testvérein is. 

„Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan ma van, és sok nép életét megtartsa.” (IMózes 50:20)

A kevesebb több

Először Saul áldásként szánta Dávidnak a páncélt és a sisakot a küzdelemre, de ezek az eszközök pont nem segítettek volna a párbajban. Isten ereje és dicsősége pontosan abban mutatkozott meg, hogy Dávid csupán egy parittyával és egy szem kövecskével terítette földre Góliátot.

Az ötezer ember megvendégelésének egy kisfiú két hala és 5 kenyere szolgáltatta a kis adományt, amely Jézus áldásával megsokszorozódott. A sareptai özvegyasszony maradék olaja és lisztje tartotta el Illést, az özvegyasszonyt és egész háza népét.

Mindenkor

Egyszer egy tanításban hallottam, hogy Istennek nincs szüksége semmire, mit adhatunk hát Neki? HÁLÁT! Ezért is mondjuk: hálaadás – ez megtiszteli Istent, dicséretet, hódolatot fejezünk ki vele, mert elismerjük az Úr mindenható közbenjárását az életünkben – jóban és rosszban, mert akkor is munkálkodik értünk Isten, amikor még nem is látjuk a dolgok végeredményét. Számomra a 42. zsoltár foglalja össze azt a bátorítást, amire szükségünk van, hogy ne feledjük el a hálaadást – minden nap, mindenkor.

„Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!"  - Zsoltár 42:2-6